Az utazó

Kyle lassan szedelőcködött össze. Nehezére esett felkelni a puha kényelmes fotelból. Ujja hegyével komótosan felszedegette a tányérján maradt süteménymorzsákat, majd nehéz sóhajjal kísérve felállt. Kissé meghajolt Mr. Leaper felé. Segédje és bajtársa Johnatan Smith most is azonnal ott termett kézipoggyászával, ami egy régi orvosi táskából és egy hevenyészett hátizsákból állt.
- Kérem, Dr. Boston...
- Kyle.. ha kérhetem, Mr. Leaper, Kyle. Annyival vagyok elmaradva, hogy újra az iskolapadban érzem magam.
Mr. Leaper feszengett kicsit, majd intett a szafariöltözékű vendégeinek, hogy fáradjanak vele. A széles lépcsőnél aztán feszengve ugyan, de elköszönt tőlük.
- A kilencediken, balra a leghátsó szoba lesz az önöké.. hm... Kyle. Megtalálja. A lépcső egy kávézóhoz viszi. Haladjon át rajta. Meg fogja találni.
- Köszönöm. - mosolygott a megszeppent professzorra Kyle.
A kilenc emelet megmászása nem jelentett problémát nekik. Az elmúlt két évet olyan viszonyok között élték, amibe kis hija volt csak, hogy nem haltak vagy őrültek bele. Annyira megedzette őket a másik univerzumbéli vadon, hogy ha hajléktalanként kellene élniük az egyik nagyvárosban az is a menyország lenne a szemükben.
Kyle nem mert a nagyvárosra gondolni, ahova végül a Yamakami letette őket. Minden volt az csak ismerős nem. Boston. Boston olyan volt neki, mint ölelő anyaméh. Ahol a Kami kitette őket egy hatalmas gép volt inkább. Az épületek, a járművek, az öltözet de a nyelv és az emberek gesztusai és arckifejezése is idegen volt. A nyelvvel boldogult a legkönyebben. a domborzat miatt megtalálta amit keresett, de minden más szívfájdítóan idegen volt. Hosszan ült egy padon a Glenwood temetőben. Sírt is persze, de csak csendben. Nem hagyhatta magát megadni a kétségbeesésnek. 107 év telt el azóta. Ez ömmagában elegendő lett volna az őrülethez. Kyle Fergusson azonban nem volt az a megőrölős tipus. Megkereste az Egy Kórusának egy követét. Bennük biztos. Ez volt az egyetlen olyan rend aminek töretlenségét és változatlanságát biztosnak vélte, és elképzelhetőnek hogy ebben az olyannyira idegenné lett városban megtalálja őket.
Múltszázadi öltözéke, régies beszéde nem váltott ki rosszallást vagy csodálkozást. Kyle hamar rájött, hogy ez nem az elfogadás vagy az udvariasság miatt van, hanem az ilyen nagyfokú közöny eredménye. Linette nővér aztán hamar megtalálta a módját, hogy Horizontra jöhessen. A megérkezésüket követő negyedik nap volt az, mikor elfoglalhatták kényelmes és tágas lakosztályukat a Horizont központi épületének kilencedik emeletén.

A kávézó kellemes volt, kissé provinciális, de ez Kylet inkább otthonosság érzésével töltötte el, semmint az egzotikuméval. Áthaladtában egy asztalnál beszélgető párosra lett figyelmes. A nő nyüzüge volt és bő, átizzadt férfiruhát viselt. Jelöletlen csukjás felsőt és bőszárú pamut nadrágot. Kyle szeme nem is időzött rajta tovább, hiszen nem illő senki rabszolgáján hosszan elidőzni. Mindenkinek a magánügye miért és hogyan tart rabszolgát. Még ha szokatlan is egy ennyire világosbőrű nőt tartani. Nyilván azért is engedi az asztalához ülni. Kyle megnézte a férfit az asztal túloldalán, és valami olyan forró öröm áradt szét a tagjaiban, hogy egy pillanatra megtorpant. Aztán felkiálltott és szélesre tárt karokkal sietett az asztaluk felé. - Laurence! Laurenc, te rosszéletű, te te még élsz!? Ó Istenem! Az asztalnál ülő felnézett neve említésére, de csak habogásra futotta döbbenetétől. Összeölelkeztek. Megropogtatták egymást. A negyvenes éveiben járó Jude hosszú idő után ezen a héten másodszor is könnyet ejtett a meghatottságtól. Kyle, mivel neki nem kellett leélnie az elmúlt száz évet sem Horizonti körülmények, sem más módon, még mindig alig tünt harmincnak.

Órákig ültek aztán Laurence, vagyis ma már Jude szobájában. Méregerős kínai szeszeket ittak és emlékeztek a közösen töltött diákévekre. Elmesélték egymásnak az azóta megélt tapasztalatokat, és fájdalmasan részegre itták magukat, hogy aztán ruhástul végigzuhanva a meseszép indiai kéziszőttes ágytakarón horkolva aludjanak másnapig.

Kyle hamar rájött, hogy vagy asszimilálódik a huszonegyedik századba, vagy vége. Lement hát a Horizont legendás könyvtárába és végignézte az elmúlt száz év mundén történelmét zanzásítva. Elolvasott pár híres beszédet és végigfutott pár jelentősebb életrajzot. Végül Miss Elliott tanácsát követve kiment és bevásárolt ruhákat és eszközöket melyek segíthetik az eligazodását és beolvadásat a világba.
Biztosan tudta, hogy dolgozni akar tovább. Miért is kellene másként tegyen? Laurence-szel akart dolgozni. Illetve Jude Montagne bíróval. Nem tetszett neki, hogy az egykori állandó tettestársa, akivel annyi bátor és vakmerő balhéjuk volt, akivel együtt leltek a valóság mögötti utakra, akivel együtt fedezték fel a kesztyűbe bújtatott világ titkait, és akivel annyak idején annyi legendás tettet hajtottak végre most a Rend felkent Bírája lett. Kemény lett az arca és könyörtelen a tekintete. Arcába mélyedt ráncok nem sok mosolyról árulkodtak, és bár ott volt vele az a megszeppent kis nőcske, nem úgy tűnt, hogy kiegyensúlyozott családi életet él.
- Szükségünk van egymásra, Larry. - mondta a polcon pihenő megsárgult fotográfiának, amin két fiatalember feszít lábukat egy hatalmas utazóládára támasztva. Kezükben távcső és vadászpuska.